A testvérek sokszor hasonlítanak egymásra. Mint két tojás – szokták mondani. De valójában mennyire igaz ez? A külső hasonlóság igaz a belső tulajdonságokra is? Vagy ha nagy a külső különbözőség, igaz-e a természetükre? A következőkben ezekre a kérdésekre keresem a választ.
Nekem abban a szerencsében van részem, hogy a sors – a férjemmel kiegészülve – egy lány- és egy fiúgyermekkel ajándékozott meg. Így már a kezdet kezdetén nem eshettem abba a hibába, hogy a külső hasonlóság miatt belső egyezést vártam volna. Bálint már a pocakomban is teljesen másképp „viselkedett”, mint nővére, Júlia. A hasam is másképp nőtt. Nagyanyáink szokták mondani, hogy a lányos has szélesebb, a fiús pocak csúcsos. Ez nálam pontosan így volt. Bálint fiam már a pocakomban is éppen olyan rigolyás volt, mint most, háromévesen. Minden csak úgy történhetett, ahogyan ő elképzelte. Ha este nyolc után arra vetemedtem volna, hogy egy frissítő sétát tegyek kéz a kézben a férjemmel, annyira bekeményedett a hasam, hogy lemondtam erről a programról.
Más gyerek, más teljesítmény
Ez ma sincs másképp. Neki mindent akkor és ott kell elmagyarázni, ahol történik az esemény, ahhoz, hogy megtegye, amit kérek tőle. Addig, amíg nem győzöm meg kérésem helyességéről, egy tapodtat sem mozdul. Csak egyre kérdezgeti: „de miért?”. (Ez főleg akkor kellemetlen, amikor egy egész útszakaszt kell lezárnom addig, amíg megérti, miért kell az út szélén motorozni.) Lányom ezzel szemben mindent első szóra megtesz, ráér neki, ha később érti meg az értelmét. Vele még azt is meg tudtam beszélni, hogy melyik napon szülessen meg.
Annak ellenére, hogy a két gyerekem sok mindenben különbözik egymástól, mégis előfordult, hogy kisfiunk teljesítményét szándékunk ellenére összehasonlítottuk kislányunkéval. Amíg Julcsa lányom már kilenc hónaposan mondott alapszavakat (baba, mama), és kétévesen szobatiszta volt, addig Bálint másfél évesen kezdet csak beszélni, és háromévesen lett szobatiszta, amivel a világon semmi baj nincs. Mégis sok szülő, így mi is, beleesik abba a hibába, hogy gyermekeitől azonos teljesítményt, hasonló viselkedést vár el, és ugyanazokkal az eszközökkel szeretné nevelni gyermekeit.
Fontos lenne belátnunk, hogy minden gyerekkel egy-egy új anya, új apa is születik. Legyen akár két fiúnk, két lányunk, vagy akár egy egész focicsapatnyi gyermekünk. Ez a születés már a pocakban elkezdődik. Hasznos, ha már a méhen belül kialakítunk egy bensőséges kapcsolatot magzatunkkal, akár úgy, hogy zenehallgatás közben befelé figyelünk, és ráhangolódunk az érzéseinkre, akár meditálhatunk is, zenére csoportosan, más kismamák társaságában, és megoszthatjuk élményeinket. Ha így teszünk, akkor, amikor gyermekünk világra jön már nem lesz ismeretlen számunkra, és már a méhen belül ráérezhetünk arra, hogyan lehetünk számára „elég jó” szülők.
Ne mérjük egyforma mértékkel!
Később se csodálkozzunk azon, hogy a két gyermekünk mennyire különböző, hiszen mindannyian saját személyiségrésszel születünk a világra. Ez nemcsak azt jelenti, hogy génjeinkben, már születésünkkor kódolt, hogy milyen betegségekre vagyunk hajlamosak, hanem azt is, hogy milyen lesz a habitusunk, mennyire leszünk lobbanékonyak, vagy éppen nyugodt a természetünk.
Ahhoz, hogy mindegyik gyermekünknek meg tudjuk adni a neki legharmonikusabb személyiségfejlődéshez szükséges nevelést, elengedhetetlen, hogy figyelembe vegyük a testvérek különbözőségét, és ne mérjünk egyforma mértékkel mindent, kivéve a feltétel nélküli szeretetet.
Előfordulhat, hogy az egyik gyermekünkkel néha szigorúbban kell bánnunk, mint a másikkal, vagy az egyik gyerekünk több időt igényel, míg a másik jobban kedveli, ha békén hagyják. Lehet, hogy az egyik gyerekünk szereti a kantáros nadrágot, míg a másik soha nem venne fel hasonlót sem.
Figyeljünk oda gyermekeink eltérő igényeire, még egypetéjű ikrek esetén is, és csak akkor öltöztessük egyforma ruhába őket, ha ők ezt kifejezetten szeretnénk.
Ne felejtsük el soha: gyermekeink nem a tulajdonaink. A szülő feladata, hogy segítse gyermekét saját harmóniája megtalálásában, önmaga és a világ tekintetében, hogy elégedett kiegyensúlyozott, önmagáért és másokért tenni tudó felnőtt váljék majd belőle. Ehhez azonban szükséges az egyénre szabott odafigyelés.
Írta: Regős Judit
A cikket az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával és a Család-, Ifjúság- és Népesedéspolitikai Intézet közreműködésével valósult meg.
