Mariann története- családon belüli erőszak

0
2271
Családi bántalmazás, szülők háza magazin

Mariann 2 éves kisfiával járt hozzánk, a játszóházba. Tanácsadásaimra azt követően kezdett járni hozzám, hogy többször emlékezet kihagyása volt a gyerekfoglalkozások alatt. Kiderült ez korábban is megtörtént vele. Többnyire olyankor, amikor egyedül volt Marcikával. Ez komolyan aggasztotta, mert félt, hogyha ez kiderül, “diliházba” csukják, és elveszik tőle a gyereket. Mariann Ukrajnából származik, magyar családból. A férje miatt költözött át Magyarországra. Mindent elsöprő szerelem volt az övék. A szó szoros értelmében. De erről majd később… Milán minden nő “álma”: magas, szőke, jóképű. Talán még a szeme is kék. Jó állás, szép fizetés, nagy autó. Mindent megtett Mariannért, a tenyerén hordozta. Az asszonynak nem volt semmire gondja: bejárónő takarított, mosott, vasalt, bevásárolt. Mariannak egyetlen dolga volt csak, hogy “utódot” szüljön Milánnak.  Ám Mariann nem tudott teherbe esni. Ekkor kezdődtek a problémák. Az addig kedves Milán hirtelen követelőzővé vált. Először csak szavakkal bántotta Mariannt. Ribancnak nevezte, aki biztos valami nemi betegség miatt vált meddővé. Aztán ukrajnai származása miatt ócsárolta, később szájára vette a szüleit is. Akiket Mariann Magyarországra költözése óta csak ritkán látott. Milán nem szerette, ha időt tölt velük, mint, ahogy a nő régi barátaival sem tarthatta a kapcsolatot. Milán szerint nem voltak egy “kategória”. Később, amikor Milán meghallotta, hogy Mariann telefonon “panaszkodik” rá, elcsattant, az első pofon. Mariannban egy világ dőlt össze. Azonnal útnak indult. Gyalog ment a Rózsadombról a Jégbüféig. Aztán ott rájött: nincs hova mennie. Ukrajnába nem akart visszaköltözni, Magyarországon pedig nem ismert jóformán senkit, csak Milánt, és az anyósát, Rozit. Fel is hívta Rozit, aki azt tanácsolta, ne butáskodjon, menjen haza, majd megbékél Milán, és nem fogja többet bántani. Egy pofon nem a világ – mondta, és akkor ez ott a Jégbüfé előtt meggyőzte Mariannt. Hazament. Milán egy ideig valóban nem bántotta, bár Mariann az incidens óta még távolságtartóbb lett a barátaival, és nem forszírozta a szüleivel való találkozást sem. Igyekezett férje és anyósa kedvében járni, sőt hála 3. beültetésnek terhes lett.

Az első három hónap elég feszülten telt. Mariann mindent megtett, hogy nehogy elveszítse a babát. Egész nap pihent, zenét hallgatott, meditált és táplálékot is csak ellenőrzött biogazdaságból fogyasztott. Milán izgatottan várta a kontrollok időpontjait, különösen azt, hogy mikor tudja már meg végre bizonyosan, hogy kisfia lesz-e. Mert mondanom sem kell, lány szóba sem jöhetett. Ki viszi akkor tovább a nevét? Mariann csak remélni tudta, hogy sikerül megfelelni az Urának, arra gondolni sem mert mi lesz, ha a kisfiú kislány. A 12. héten végül a 3. ultrahang megmutatta: Mariann fohásza meghallgattatott: kisfia lesz! Mariann megkönnyebbült. Milán a föld felett járt. Mariann a 7. hónapban volt, amikor egy este nem tudott elaludni, ezért még bekapcsolta a közös számítógépet, hogy szörfözzön egy kicsit az interneten. Nem akart hinni a szemének. A gépen félbehagyott beszélgetést látott, egy kép alapján hivatásosnak tűnő nő és a férje között. Természetesen a hölgy nem katona volt… A beszélgetésből egyértelműen arra lehetett következtetni, hogy nem csak virtuális a kapcsolat. Sokkal inkább úgy tűnt, hogy Mariann férje egy, vagy több prostituálttal tart fel rendszeres szexuális viszonyt. Mariannt teljesen felzaklatta a titok, amelynek birtokába jutott. Bárcsak el tudott volna aludni gondolta. Nem tudta mi tévő legyen. Milánt nem merte kérdőre vonni, mert félt, hogy még ő húzza a rövidebbet. Úgy döntött hallgatni fog. De sajnos az élet másképp akarta. Milán reggel a hajánál fogva rángatva ébresztette őt. A 7. hónapban lévő nőt végig lökdöste a lakáson,és lelökte egyenesen a számítógép elé. –„Mit csináltál Te kurva! –ordította. –Kémkedsz utánam? És még mit szeretnél tudni? Ezeknek a nőknek a kisujjukban több szexualitás van, mint benned összesen. És egyébként örülhetnél neki, hogy még nem tartok szeretőt”. Mariann utólag már annak is örült volna, ha Milán szeretetőt tart, és nem bántja tovább. De nem így történt.

Mariann hirtelen éles fájdalmat érzett a hasában, nagyon megijedt. Kérlelni kezdte Milánt, hogy legyen tekintettel, legalább a babára, és ne bántsa őt. Milán még sziszegett valami csúnyát, de békén hagyta Mariannt. Mariannak egész nap görcsölt hasa. Délutánra már 10 percesek lettek a fájásai. Rémülten hívta Milánt, hogy baj van, vigye be a kórházba. A kórházban azonnal infúzióra kötötték Mariannt, és megállapították, hogy fenyegető koraszülése van, ezért bent kell maradnia. Az orvos kérdezte, hogy érte-e valami stressz a napokban, mert a szervezete stressz hatásokat mutat, és a babának is magas a szívhangja. Válasz természetesen nem volt. Mariann egy hónapot töltött kórházban. Milán minden nap látogatta. Anyósa Rozi húslevest főzött, és nagyon aggódott a kis unokáért. Hazaérve a kórházból, Milán újból bántani kezdte Mariannt: ” Te nem csak arra vagy képtelen, hogy teherbe essél, de arra is képtelen vagy, hogy kihordj egy gyereket”- mondta. Mariann tűrt, hallgatott, mert nem akarta, hogy Milán megverje őt, és baja essen a babának. Milán rendszeresen hajnalban járt haza, erősen alkoholszagúan, de Mariann már ezt sem nem bánta, csak sikerüljön egészségesen megszülnie a kisfiát. A kisfiú a 34. héten jött a világra. Egészséges volt, de mivel korábban érkezett, néhány hétre inkubátorba került. Akkor kezdődött az igazi pokol, amikor Mariann a gyerek nélkül ment haza a kórházból. Milán csúnyán “megbüntette” Mariannt. Mariann ezután napszemüvegben járt be a látogatásokra, és természetesen nem indult el a tejtermelése sem. Milán a baba hazaérkezésekor sem változott meg, attól kezdve rendszeresen bántalmazta Mariannt. Ürügyet mindig talált rá: hol a kávé volt hideg (szerinte direkt, hogy őt bosszantsa), hol nem nyugtatta meg időben a kis Marcit (aki Milán elhunyt apukájáról Martin papáról kapta a nevét). Egy nap Mariann megelégelte az ütlegelést, és megaláztatást, és úgy döntött Milán elé áll, és közli vele, hogy haza költözik Ukrajnába a szüleihez a kis Marcival. Ekkor kapta élete legnagyobb verését. Talán még az orra is eltört, de orvoshoz nem mert menni. Milán megfenyegette, hogyha megpróbál elmenni, elveszi tőle a gyereket. Mariann újra alulmaradt. Csendben viselte a sorsát. Igyekezte kerülni a konfliktusokat. Sokat sétált és elkezdett járni hozzánk, a játszóházba. Milán egész “normális lett”, már csak havonta ordított vele és az elmúlt évben “csak” kétszer verte meg. Igaz egyszer a kis Marci is szemtanúja volt… Ami most igazán aggasztotta azok az ájulások voltak. Ezért kezdtünk el beszélgetni. Mariann megbízott bennem, és én megígértem neki, hogy nem a rendőrségnél kezdem az ügyét megoldani. Ugyanakkor mondtam neki, hogy nem biztos, hogy kihagyható lesz ez a lépés, de csak, ha készen áll rá. Elkezdtünk rendszeresen beszélgetni.

Beszélgetéseinkből nagyon hamar kiderült, hogy Mariann önértékelésével súlyos gondok vannak. Már egészen kicsi kora óta túlzott külső befolyást engedett meg önképének alakulásában. Mindig is kosaras szeretett volna lenni, szép eredményeket is ért el az iskolai kosárcsapatban, de apukája nem támogatta, hogy versenyző legyen. Ezért el sem ment a válogatásokra. Anyukája fodrász volt, így ő is ezt a mesterséget tanulta ki, holott a sport és a tanítás mindig is jobban érdekelte, de sosem jelentkezett a főiskolára. Úgy gondolta, úgysem vennék fel. Beszélgetéseink alatt is gyakran magában kereste a hibát. Vádolta magát, hogy miért ilyen gyenge, hogy gyakran elájul. Hogy másoknak két, három gyerek meg se kottyan, ő meg egytől így kikészül. Nehezen fogadta el, hogy a stressz miatt alakultak ki nála az ájulások, ami az állandó félelem és rettegés miatt alakult ki benne, hogy Milán bántani fogja őt. Lassan értette meg, hogy Milán elzárja őt a külvilágtól, leépítette családi kapcsolatait is. Végül elfogadta, hogy beszélnünk kell Milánnal, meg kell értetni vele, hogy bűncselekmény, amit csinál, és Mariann már nincs egyedül, én meg fogom védeni, ha kell a rendőrség bevonásával is. Mariann megértette nincs más választása, ha nem néz szembe Milántól való félelmével valóban el fogja veszíteni a gyermekét, hiszen az ájulások miatt valóban veszélyezteti a kis Marcit. (A legutóbb fürdetés közben vesztette el az eszméletét…)

Milánnal a játszóházban találkoztam. Mariann nem szólt neki előre a beszélgetésről. Bemutatkoztam, és kértem, hogy beszéljünk egy kicsit. Milán roppant készséges volt. Egy igazi úriember. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy elvetemült asszonyverő. Hamar kiszúrta, hogy mindent tudok. “- Pofázott a Mariann, igaz?”- szegezte nekem a kérdést, és az addig békés ember arca, hirtelen barátságtalanná torzult. “- Beszélgettünk”; válaszoltam. “És maga hisz neki?”- kérdezte.”és különben is, mit ártja bele magát a mi dolgunkba, foglalkozzon inkább az idiótákkal, akik magához járnak nyafogni jó dolgukban. Minket többet nem lát” – támadott. Értem – feleltem nyugodtan. Maga most nyugodtan elmehet, nekem viszont munkaköri kötelességem jelenteni, hogy a családon belüli erőszak gyanúja merült fel. Majd a rendőrség kideríti, hogy mi történt. Milán elég hamar megértette, hogy jobban teszi, ha együttműködik.

Először is megállapodtunk abban, hogy, ha még egyszer kezet emel Mariannra, vagy Mariann nem jelenik meg többet a beszélgetéseinken, azonnal rendőrséghez fordulok. Megjegyeztem, hogy ezt kizárólag Mariann kérésére nem teszem meg most. “Na és mit mondana? Nem csináltam semmi rosszat”- dünnyögte Milán, de már korántsem annyira harciasan.”Nézze, a maga felesége, annyira szorong, és fél magától, hogy teljesen kimerült. Segítségre van szüksége. Jó lenne, ha maga, vagy valaki segítene neki, amíg megnyugszik és felerősödik. Rendben, megbeszélem az anyámmal, hogy jöjjön át. – válaszolta. Később behívtam Mariannt, aki nagyon riadt volt, de Milán dacosan ugyan, mint a bűnbánó kisfiúk megsimogatta a vállát. Elmondtam Mariannak, hogy miben maradtunk Milánnal. Kértem, hogy keresse fel az egyik pszichiáter kollégámat, mert féltem, hogy a szorongása már pánikbetegséget váltott ki nála, és esetleg gyógyszeres kezelésre is szorul. Milán láthatólag megszeppent, nem gondolta, hogy ekkora kárt csinált. Másnap, együtt felkeresték a pszichiátert. A gyanúm beigazolódott. Mariann valóban pánikbeteg lett. Szorongáscsökkentő orvosságot kapott, és a pszichiáter pszichoterápiát ajánlott fel, amit Mariann immár Milán beleegyezésével el is fogadott. Mi pedig hetente kétszer beszélgettünk a gyerekfoglalkozások után. Mariann szépen gyógyult. Rohamai megszűntek. Milán nem merte többet bántani. Főleg azután, hogy a pszichiáter bevonta Rozit is (Milán anyja) a terápiába. Rozinak volt egy-két keresetlen szava Milánhoz, amikor megtudta miket művelt a kis fiacskája. – mesélte Mariann. Mariann jelenleg nem fontolgatja, hogy elhagyja Milánt. Azt mondja, a történtek ellenére szereti. Bízik benne, hogy Milán képes fejlődni, és jobb ember lesz belőle. Hát ebben én elég szkeptikus vagyok, de ez már nem az én dolgom. Én továbbra is itt leszek a Szülők Házában, és segítek, ha szüksége lesz rám.

Írta: Regős Judit

A cikket az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával és a Család-, Ifjúság- és Népesedéspolitikai Intézet közreműködésével valósult meg.
logok

MEGOSZTÁS
Regős Judit vagyok, szülő- és gyereknevelési tanácsadó, a Szülők Háza Konzultációs Központ alapítója. Az ELTE szociálpolitika – szociálismunka szakán végeztem, de kijártam a Károly Gáspár Egyetem Szupervízor szakát is. Sokáig dolgoztam a SOTE I-es Számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján családgondozóként. Elvégeztem az Aktív Analitikus terapeuta képzést és később családi tanácsadó lettem. Több évet dolgoztam A Nő Ezer Arca Központban, mint terapeuta. Számos publikációm jelent meg, rendszeresen közreműködöm szakértőként különféle tévéműsorokban. Több szakmai díjat is nyertem, 2009-ben a Vodafone Főállású Angyala lettem. 2007-ben hoztam létre a Szülők Háza Konzultációs Központot, amelynek intézményvezetője vagyok és ahol családi tanácsadóként egyéni és csoportos tanácsadással foglalkozom. Férjemmel együtt négy gyermeket nevelünk. Szeretem a családomat, a férjemet a gyerekeimet, szeretem a hivatásomat. Nagyon sokat köszönhetek a pácienseimnek is, akiktől nagyon sok bölcsességet tanulok, és szeretet kapok.

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ