Hallgatni arany – én szóltam

0
44

“Hallgatni arany.” Különösen igaz ez, ha kamasszal (hovatovább kamaszokkal!) tengeted a mindennapjaidat. R. Fonyó Barbara írása.

Kevesen ismernek a blog olvasói közül személyesen, így nem sokan tudják, hogy az írás mellett van még egy szenvedélyem, a beszéd. Bár beszédhibás vagyok, ennek ellenére szeretem jártatni a számat. Sokat és gyorsan beszélek. Nagyon sokat és nagyon gyorsan.

Ez utóbbival a hétköznapokban egész jól ellavírozom, de azért akadnak kínos helyzetek, amikor jó lenne a nyelvsebességemet az autósztárdán engedélyezettről a városban használatos szintre mérsékelni. Például, amikor néha-néha felkérnek, hogy a gyerekeim iskolájában tartsak egyiptomi témájú előadást rendhagyó történelem óra keretében. Nem elég, hogy sok ember kritikus kiskamasz előtt kell produkálnom magamat, de még lassan is kéne beszélnem. Ó, hát, még mit nem?

Na, ilyenkor van az, hogy napokon át gyakorlok otthon –a leszármazottaimat használva tesztalanynak-, hogyan lehet kimérten és tagoltan beszélni. A titok nyitjára még nem jöttem rá (egyesek –Nagyfiú, Nagylány– szerint soha nem is fogok), pedig nagyon igyekszem. Az előbbire, mármint a sok beszédre meg még ennyi ellenszerem sincs… Férj szerint pedig ezzel kellett volna kezdeni, mert akkor nem lenne olyan zavaró a gyors beszéd sem. Én is szeretlek, drágám.

Na, de nem erről szeretnék írni, hanem arról, hogy az utóbbi időben megtanultam hallgatni! Mármint nem-beszélni. Csendben maradni. Nem szólni. Visszaszívni még a legkisebb a hangot is. Én! Akinek lételeme a szövegelés. Mi történt? Nos, egyre többen vannak a családban –úgy szaporodnak, mint a gombák az őszi erdőben egy kiadós eső után-, akiknek szintén lételeme lett a beszélés. Csak ők egy igen speciális fajtáját gyakorolják.

vissza-beszélést.

A visszabeszélés egy automatizált folyamat. Különösen igaz ez, ha kamaszokról van szó. Automatizáltan beindul, ha kinyitom a számat. Sőt, néha már az is elég, ha ráutaló magatartást tanúsítok, ha a testbeszédemből, metakommunikációmból érződik a szándék. Tulajdonképpen tök mindegy mit mondok, kérek, kiabálok, ahogy a csövön kifér, a visszabeszélés jön, lát és győz. Ha hagyom.

Eleinte azt hittem, az a jó, ha én is felveszem az ő kommunikációjukat, belemegyek a szájkaratéba és kimaxoljuk a lehetetlent, már ami az értelmetlen, végtelen párbeszédet illeti, szülői tekintély, enyém-legyen-az-utolsó-szó, meg hasonló felnőttes marhaságok okán. És egyébként is, szövegelésben jó vagyok, tehát nem tudnak padlóra küldeni. De igen. Tudnak. Vagyis inkább a vérnyomásomat az egekbe. Amitől aztán tényleg padlót fogok. Valóságosan. És a felmosást meg nem osztottam ki a családi munkamegosztásban.

Azt mondják az okosok, hogy vannak dolgok, amiket a gyerekek csak a szüleiknek tartogatnak. Pl. a hisztit, a dacosságot, a kamaszkori mindenfélét. Ez amúgy tényleg így van. Az emberekben teljesen más kép él a gyerekeimről, mint bennem. De hogy Férjjel szemben is másképp viselkednek, azért az megdöbbentett. Az igazság ugyanis az, hogy Férjjel nem szoktak olyan szájkaratét rendezni, mint velem. Nem. Szinte soha. Oké, néha nála is elszakad a cérna és akkor kifakad, de ez szökőévben egyszer történik meg. Nálam meg fordítva. Szökőévben egyszer, hogy nem borulok ki.

Mi lehet a titka? Komolyan érdekelt. Talán a széles vállak és a szúrós arcszőrzet rettenti vissza a gyerekeimet? De hát az elrettentő szélességem nekem is megvan, oké, egy kicsit lecsúszott hasi tájékra, de attól még ott van az. Szúrós szakállam és bajszom nincs, de a nézésem, na, az bármelyik sündisznóval felveszi a versenyt, ha kell. Tehát nem ez az ok.

De akkor mégis mi?

Két hét, magánnyomozókat is megszégyenítő, alaposnál is alaposabb megfigyelés után rájöttem a titok nyitjára. Ja, hogy már huszonnégy éve tudom? Jól van, na, semmi sem tökéletes és eddig nem volt szükségem ilyesfajta szembesítésre… szembesülésre.

Férj velem ellentétben nem egy nagy dumás. Ha beszél, azt is l-a-s-s-a-n és keveset. És ezt a tulajdonságát akkor is megőrzi, amikor beindul a visszabeszélés. Ő akkor is csendben van. Nem szól vissza, nem hagyja magát belerángatni. És működik! Mivel nincs reakció, eleve hamvába holt a vita. Mert nincs, ami táplálja, nincs hova eszkalálódni. Ezt a felfedezést! Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Khm, már csak alkalmaznom kell megtanulni.

De hát öt gyerek mellett ez már csak nem lehet gond?! Alkalom és tesztalany is van elég, idővel ráadásul egyre több lesz, alkalom és tesztalany is. És még az is előfordulhat, hogy a kísérlet végére én is megtanulok ténylegesen keveset dumálni. Onnan meg már csak egy ugrás a lassú, tagolt beszéd. Férj szeretni fog. Még jobban. És fényes karrier várhat rám. Ja, bocsi, nem. De legalább a szomszéd nem süketül meg és még a közmondás is beteljesül: “Beszélni ezüst, hallgatni arany”.

Akarhat ennél többet egy nagycsaládos édesanya? Megsúgom. Nem! Mondhatni, tökéletes win-win szituáció. Lehet ugyan, hogy a torokfájásra szolgáló szopogató tablettákat gyártó cégek kicsit megroppannak, de ne legyünk telhetetlenek.

A cikk másodközlés, az eredeti írást Barbara oldalán, a Mom With Five blogon olvashatod.

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ