„Megszületett. Hazavittük. Amikor az utolsó kedves látogató is becsukta maga után az ajtót, és az utolsó gratuláló híváson is túl voltunk, nagyot koppant a csendben a felismerés:ez most már így marad.” Kepes-Végh Ádám írása.
Ketten lettek.
Nekünk pedig fogalmunk sincs, hogy ezt hogy is kell. Hogyan szülő az ember, ha kétgyerekes? Meg amúgy, őszintén…mit kell csinálni egy újszülöttel? Tudom, hogy itt már jártunk, de…
Az eleje mindenesetre gyanúsan egyszerűre sikerült. Boró nagy büszkén mutatta meg a lakást a kistesónak, segített pelust cserélni, fürdeni, játékot is vitt neki. Már-már azt érezhette az ember, hogy ez akkor meg is van oldva.
Aztán jött az altatás.
Minden a szokásos mederben folyt egész addig, míg a kisebbik (blogkeresztségben: csajvokádó/csajticsóka/csajamádé?) úgy nem döntött, hogy ő is igényelne egy kis anyai figyelmet. Cicit, hogy egész pontos legyek. Anyával mindketten kisebb pánikba estünk, hogy most mi lesz. Féltettük a csajszibarack anyához bújását, lelkét, érzelmeit (miközben persze a kisebbiknek is jogos igényei voltak, és elég türelmesen várt velük, különösen egy 3 naposhoz viszonyítva). Ő nem aggódott ennyire, hanem inkább elkezdte rázogatni a misztikus-hipnotikus-táncoló-zenélő macskát és énekelt a kishúgának. Leírhatatlanul, elképesztően, torokszorítóan elbűvölő volt.
Azért persze nem megy ez ilyen egyszerűen. A soron következő pár napban olyan dührohamokban volt részünk, amilyeneket addig elképzelni sem tudtunk. Olyan témákon, amik a legkevésbé sem tűntek érzelmileg telítettnek (például, hogy melyik gépről hallgassunk zenét). Nyilván rengeteg és nagyon sokféle érzelem járt a kistesó mellé. Hogy ne járt volna, hát mi is épp csak sejtettük merre van az előre. Ezeket hol jobban kezeltük, hol rosszabbul. Ez már csak így megy.
Az azért viszonylag gyorsan kirajzolódott, hogy az altatás a fő problémás terület. Az első éjszaka nem nagyon ismétlődött többet, annál inkább a „mindenki sír” verzió, amitől először tartottunk. Boró nem hajlandó a testvére nélkül aludni, de a legjobb azért az lenne, ha a mesék után kettesben maradhatna Anyával…úgy, hogy a hugica azért a szobában marad. Nem könnyű feladvány, na.
Nem is csoda talán, ha a csajszibarack az elmúlt két hét 95%-ában esténként a Nagyinál aludt. Kicsit furcsa érzés volt ez nekünk, de úgy voltunk vele, hogy ha erre van szüksége ahhoz, hogy feldolgozza a történteket, akkor ám legyen. Azért mindig nagyon örültünk amikor nem utazott ki. Egyszer még azt is elárulta, hogy azért megy mindig a Nagyihoz aludni, „mert ott könnyebb”, de, hogy azért könnyebb-e mert ott nincs ott a tesó, arra a kérdésre már nem felelt.
Amúgy sem könnyű vele arról beszélni, mi nehéz neki az új helyzetben, olyan mintha túlzottan meg akarna felelni és nem engedné meg magának a negatív érzelmeket. Pedig hát ilyen elvárás, gondolhatjátok, nincs felé. Ami viszont látszik, az az, hogy rengeteg szeretet és segíteni akarás van Boróban a testvérével kapcsolatban. Szól ha peluscsere-idő van, ha szerinte fel kéne vennünk, vagy ha éppen úgy gondolja, hogy szopizni akar. Minden tevékenységébe be akarja vonni, nagyjából függetlenül attól, hogy egy újszülöttel sok mindent nem lehet még csinálni. Rengeteget simogatja, bohóckodik neki, hordja utána az ajándék kockásfülű nyulát, és azonnal szól, ha valami változik az újszülött arcán, vagy ha megmozdult valamelyik végtagja („Valamit csinál!”). Mindet meg akar mutatni neki, és mindenkinek meg akarja mutatni. Igazi büszke nagytestvér.
Olyan nagy, hogy már el tudta mondani milyen tortát szeretne a névnapjára, ami szerencsére nem sokkal a testvére születése után van, és kiváló lehetőséget adott rá, hogy egy kicsit visszairányítsuk a rivaldafényt a csajszibarackra. A kistesó pedig, mint aki érzi ennek a fontosságát, abszolút partner volt abban, hogy aznap Boró legyen a sztár.
A hétvégére, amolyan „hegy-Mohamed” alapon mi is kiköltöztünk a Nagyihoz. Kicsit tartottunk tőle, hogy viseli majd Boró, ha a kis „menekülőkuckójába” is utána visszük a hugicát, de szuperül sikerült minden. Ez volt az első családi nyaralásunk négyesben. Hosszasan hűsöltünk Boróval a felfújható medencében a teraszon (és beszélgettek a kacsák), miközben Anyáék a nappaliban hevertek. Fagyiztunk, játszóztunk, esténként pedig a lakópark hasonló korú gyerekeivel lógott a csajszibarack, és menőzhetett a tesóval („Nézd, ő a kistestvérem, Lalu”). A drámarohamok már jó pár napja a szokásos formában és mennyiségben tértek vissza, az altatásokat pedig inkább már együtt trollkodják szét, mintsem bármelyikőjük elrontaná volna a másikét.
Nagy duó lesz ez a két csajszi, akárki meglássa. 🙂
Hogy aztán milyen is az élet két gyermekkel valójában, az majd szép lassan kiderül. Első körben holnap visszamegyek dolgozni…
A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apávávált blogon olvashatod.
Vélemény, hozzászólás?