A célegyenesbe fordultunk: indul a szeptemberi (újra)kezdés. R. Fonyó Barbara írása.
Ha jól belegondolok, amióta édesanya vagyok, teljesen átrendeződött az időbeosztásom… és nem, most nem arra gondolok, hogy későn fekszem és hajnalok hajnalán kelek, sőt még éjszaka se hunyom le a szemem úgy igazán, de legalábbis a fél fülem mindig nyitva van. Sokkal inkább arra, hogy – különösen amióta óvodás- és iskoláskorú gyerekeim vannak – nekem az új év nem januárban indul, hanem szeptember 1-jén. Ősztől-őszig terjedő időszakban gondolkozom, az életünket, a szabadságok beosztását nagyrészt a közoktatási intézmények időrendje szabja meg. Ezért hát a cím: szeptemberi (újra)kezdés.
Anyaként átéltem már egy-két szeptembert, voltak köztük terhes és terhesebb időszakok, de unalomra még soha nem panaszkodhattam. Vannak kiemelt rizikófaktorral bíró szeptemberek, például akkor, ha a jól bejáratott szokásrendszert s eseménytelennek amúgy sem mondható életünket egy-két új tényezővel gazdagítjuk, úgy mint óvoda-, iskolakezdés vagy szintet ugró suliváltás (általánosból gimnáziumba). Legkisebb nyáron betöltötte a harmadik életévét, így ő is elhagyja a szerető nagycsaládi fészket és oviba megy, Nagyfiú pedig gimnazista lesz. Ezt úgy mondják az én olvasatomban, hogy tizenkilencre lapot húztam blackjackben.
Bár van öt gyerekem és mérhetetlen sok tapasztalatom, ami ellenére néha totál kezdőnek érzem magam, de augusztus végén – amikor engem is elkap a paramami a kívülről érkező ingereknek hála és úgy érzem, már a vésztartalékaimat is feléltem, hiszen a nyár nekem nem annyira a pihenésről szólt, hanem sokkal inkább arról, hogyan tegyem a gyerekeim számára felejthetetlenné és pihentetővé a szabadság tíz hetét és ezért nagyon sokat dolgoztam – én is bele-beleolvasok a különböző online felületeken megjelent cikkekbe, amelyek pontokba szedett listákon tárják a szülők elé a stresszmentes, könnyű szeptemberi (újra)kezdés tökéletes kivitelezésének alfáit és omegáit.
Őszintén? Lehet, hogy most sokakat megbotránkoztatok, de ezek a listák számomra megint valamiféle külső elvárásokat testesítenek meg, hogy az ideális szülő hogyan vág bele a szeptemberi (újra)kezdésbe. Ha meg nem sikerül, akár egyetlen pont is félremegy, akkor megint ott van a gyötrődés, a szorongás, az önmarcangolás, hogy mások bezzeg… na, kinek kell ez? Nekem biztosan nem. Az én megoldásom ennél sokkal egyszerűbb: csak a gyerekeimet figyelem. Ők meg engem, hogy miért nem rohangálok, mint mérgezett egér, honnan a zen nyugalmam?
A válasz egyszerű, amikor anyává lettem, valami megváltozott bennem örökre. A lelkem összekapcsolódott egy másik emberével, aki bár folyamatosan alakul, én mégis képes vagyok hozzá alkalmazkodni, érzem őt, a lelkemmel, a szívemmel és bízom abban: tudom, mit kell csinálnom, hogy jó legyen neki. És itt jön a képbe az elengedés. El kell engedni! Na, nem őt, őket – illetve majd egyszer annak is eljön az ideje – hanem az elvárásokat, a megfeleléseket listáknak, felsorolásoknak és egyszerűen csak figyelni, figyelni a gyerekeimet, az igényeiket és aszerint hozni szabályokat a saját életünkre szabva. Azt szeretné, hogy tanuljak vele? Oké! Nem akarja, hogy ellenőrizzem a leckéjét? Rajtam nem fog múlni! Azt akarja, hogy néha én öltöztessem az oviban? Miért is ne? (Nem ezen múlik az önállósága, de a derűje, jókedve, a belém vetett bizalma igen…, ez meg nekem fontosabb, mint hogy fél évvel később tudja csak egyedül felhúzni a zokniját… 18 évesen meg biztosan nem ez lesz a legfőbb baja.)
Nagyon sok mindent köszönhetek a gyerekeimnek (például szégyenérzet nélkül lépek már be a legújabb elektronikai kütyüket felvonultató boltba és emelt fejjel kérnék GoPro kamerát, ha szükségem lenne rá, de nincs, mert legalább négyen is vannak, akik jobban értenek hozzzá, mint én és szívesen fel is világosítanak), de a legnagyobb köszönettel azért tartozom nekik, hogy megtanítottak spontánnak lenni, a megérzéseimre hagyatkozni és folyamatosan formálódni az ő igényeik szerint (abból pedig öt gyerek mellett soha nincs hiány… egy kaméleon is megirigyelhetné az átváltozási képességeimet, pláne, ha még az egy időegységre eső változásokat is figyelembe vesszük, simán kenterbe verem a szem- és színforgatót).
Sok-sok szorongással, megfelelési kényszerrel eltöltött év után én már csak egyet szeretnék: élvezni az anyaságot! Ha már azzal áldott meg a sors, hogy anyává tett, akkor megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle és igenis, élvezni akarom: bár a tudatosságot nem hagyhatom a hátam mögött és óriási a felelősségem is, de már megtanultam bízni magamban és a gyerekeimben, a listák elengedése, de legalábbis nem szó szerinti követése, inkább személyre szabása határozottan jót tett/tesz mindannyiunknak.
Egymásra hangolódás és elengedés – nekünk ezek segítenek a stresszmentes, derűs szeptemberi (újra)kezdés megvalósításában.
A cikk másodközlés, az eredeti írást Barbara oldalán, a Mom With Five blogon olvashatjátok.
Vélemény, hozzászólás?