Füles

Nemrég feltették nekem a kérdést, hogy kaptunk-e olyan megjegyzést miszerint ufocsalád vagyunk. Tudjátok, olyan…fura. Kepes-Végh Ádám írása.

Bár élesben arcba azt hiszem, sosem kaptuk meg (vagy nem voltam jelen), számos magasra húzott szemöldököt, furcsa nézést, megjegyzést azért kaptunk. Mit van mit tenni, ilyenek a mai fiatalok, de ilyenek a mai szülők is ugyebár. Volt aki a BLW-től dobott hátast, akadt aki a gyerek életét féltette a hurciban, vagy saját pelenkaszabadságharca megcsúfolását látta abban, hogy mi a kényelmes eldobható helyett a mosható verziót használjuk. Elsőre pedig majdnem mindenki meglepődött azon, hogy a csajszibarack fülét nem lyukasztottuk ki, amint lehet.

Hiszen lány.

Lányos szülőként gyorsan találkozik ezzel a helyzettel az ember. Nekünk is a második, a sarj testével kapcsolatos szülői döntésünk volt az, hogy nem fogjuk kilyukasztatni a fülét, amíg ezt ő maga nem kéri. Még akkor sem, ha így esetleg bonyolultabb lesz.

Számunkra többről szól ez mint a praktikumról. Azt a részét pedig szerintem kapásból el is engedhetjük, hogy addig kell megcsinálni amíg kicsi, mert úgysem emlékszik rá, később meg majd rosszabb lesz. Nem igazán meggyőző az „úgysem fog rá emlékezni” indok, nem is igazán indokolja semmi, hogy direkt fájdalmat okozzunk a gyermeknek, azon kívül, hogy elsőre könnyebb legyen azonosítani a nemét. Ilyen alapon köldökpiercinget is csináltathatnánk neki még amíg kicsi, úgyis akar majd, ha tini lesz… Ami pedig az idődimenziót az illeti, a fájdalom az fájdalom, de maga a folyamat később igazából legalább egy fontos szempontból jobb lesz, ez pedig a testi autonómia. Szerintem ez egy fontos kérdés minden gyermek számára, de ugye legkorábban a lányoknál merül fel.

Fontosnak tartjuk, hogy tudja, az ő testéről ő hozza a döntéseket. Nyilván vannak kivételek, az egészség megőrzése/visszaszerzése például ilyen, de alapvetően akkor is ez a szabály. Ebbe a szabályba pedig nem fér bele, hogy lyukat lövetünk a fülébe. Az ő teste nem a miénk, nincs jogunk végleges (de legalábbis hosszútávú) változtatásokat végrehajtani rajta a beleegyezése nélkül.

Természetesen nézegeti és pakolgatja Anya fülbevalóit. Próbálja a fülébe tenni, de nyilván nem nagyon megy, jobb híján ráaggatjuk. Olyan szerencsénk is van, hogy a Nagyinak klipszei vannak, azokat fel is tudja venni a fülébe. Imádja.

Hiszen gyerek.

Úgy gondolom, el fog jönni az idő is, amikor elénk áll, és közli, hogy ő márpedig szeretne fülbevalót. Akkor majd beszélgetünk egyet arról mivel is jár ez, és egy informált döntést hozhat arról, hogy megéri-e neki. Ha pedig belevág, az az ő döntése lesz, és megélheti a nehézségekkel és az eredménnyel együtt. Ezt a lehetőséget kisebb dolgokkal kapcsolatban is megadjuk neki, pont a testével kapcsolatban ne adnánk meg?

Ebből a szempontból tehát lehet, hogy ufók vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy köztetek is sokan gondolják úgy, hogy túlpörögtük ezt. Lehet. Az én szememben ez is egy olyan „szülői befektetés”, aminek az eredményét majd évek, évtizedek múlva látjuk meg, ha egyáltalán. Számomra ez éppen annyira hozzátartozik egy erős, önálló, kérdéseket feltevő és döntéseket hozó nő felneveléséhez mint a példamutatás, vagy a  szülői pedagógia bármely más aspektusa.

Az ő fülbevalója, az ő füle, az ő döntése.

A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apávávált blogon olvashatjátok.