„Az iskolai agresszió olyan, de csak olyan, mint egy tündérmese, senki sem hiszi igazán, amíg személyesen meg nem tapasztalja.” R. Fonyó Barbara írása.
Az óvodai élet után az iskola maga a kőkemény valóság: itt véget ér a mese, kitárul az élet kapuja és ami átjön rajta, nos, nem mindig dobogtatja meg a szülői szívemet. Távolról sem vagyok tökéletes szülő, sőt még igazán jónak sem mondanám magam, küzdelmesnek jellemezném leginkább az életemnek ezt a részét, de ha őszinte akarok lenni, akkor a többi rész sem kivétel. Szóval, küzdök: magammal, a gyerekeimmel, a felmerülő problémákkal, de igyekszem mindig a lehető leghelyesebben reagálni (az évek alatt szerzett tapasztalataimra, a szakemberek által nyújtott közvetett és közvetlen tanácsokra, valamint az olvasmányélményeimre hagyatkozom leginkább és persze a gyerekeimre).
De van egy olyan téma, ami annyira mélyen érint, hogy szinte eszköztelennek érzem magam, ez pedig nem más, mint az iskolai agresszió. Messzire mutat, hogy miért is áll meg a tudományom ebben a témakörben. Az igazság az, hogy kisdiákként én is az áldozatok számát gyarapítottam… nem egyszer, hanem sokszor kellett elszenvednem a nálam magukat erősebbnek, különbnek tartó iskolatársak gúnyolódását, sértegetését, olykor fizikai zaklatását. És ezek az emlékek lebénítanak, letaglóznak, tehetetlenné tesznek.
Még ma is haragos fájó szívvel gondolok vissza ezekre az esetekre, és amikor a gyerekeimet látom hasonló helyzetben, akkor feltörnek és nem tudok szabadulni tőlük: ott állok újra az iskolában, egyedül, szemben a társaim és csak folynak a könnyeim, és senki nem segít. Soha nem kellett nekik konkrét ok, hogy bántsanak, elég volt annyi, hogy más voltam, mint ők: kinézetben (70-es évek vége, 80-as évek eleje: rövid, vörös haj – nem sok volt belőle, az tuti!), a tanuláshoz való viszonyomban, nem voltak menő cuccaim, ráadásul vidéken éltem, idegen voltam a nagyvárosban. Elég legyen annyi, hogy sok életre elegendő bántást kaptam gyerekkoromban, amiket soha nem hevertem ki igazán, ma is hordozom a tüskéket… egy-egy véletlen elszólás, gyanútlannak tűnő szóvicc azonban képes feltépni a sebeket… (Nyilván mindenki élt át hasonlókat, csak a mennyiség nem mindegy.)
Talán ezért reagálok különösen vehemensen, ha iskolai agresszióról hallok, legyen az fizikális, vagy egyszerű szóbeli piszkálódás, szurkálódás, gorombaság.
Mire nevelek?
Bizonyára az eddigi posztjaimból is kitűnt már, hogy nem vagyok egy nagyon liberális szellemű szülő, inkább konzervatívnak vallom magam, a nagyon jófej barátaim következetesnek neveznek, de én ezt inkább költői túlzásként értékelem. Konzervatív őskövület állapotomnak köszönhetően én a konfliktuskerülő, agressziómentes problémamegoldás híve vagyok – a korábban átélt események dacára vagy épp azért – és erre tanítom a leszármazottaimat is: felesleges vitákba nem bonyolodunk, szégyen a futás, de hasznos, akit nem lehet meggyőzni észérvekkel, azt ököllel sem fogjuk és nem is érdemes.
Persze van, hogy homokszem kerül a gépezetbe itthon és a gyerekek által látogatott közösségek esetében is. Ez ellen nincs mit tenni, előfordul, de azért jól jellemzi a helyzetet, hogy Nagyfiúnak hatodikos kora ellenére eddig még egyetlen intőt nem sikerült begyűjtenie, és hasonló a helyzet Nagylánnyal is. Középső ilyen szempontból még nem releváns, mert most lépte csak át az iskola küszöbét, de eddig még nem keveredett nagyobb botrányba, remélem, nem is fog.
A kockafejűségemet azzal igyekszem oldani, hogy nem avatkozom közbe, nem vetek hatalmi szóval véget a vitáknak (a szülői beavatkozásnak megvan az a hátránya, hogy visszafelé is elsülhet és még rosszabb lehet a helyzet, mint korábban), hanem rábízom a gyerekekre az ügyek rendezését. Eddig ez egész jól működött, de az utóbbi időben érezhetően megváltozott valami: az agresszió erősödik és szaporodik az esetek száma is bárhova nézek.
A dilemma
Korábban egészen magasra tettem a lécet a be-nem-avatkozás határának meghatározásakor. Ahogy azonban teltek az évek, az ingerküszöböm egyre lejjebb került és nem azért, mert öregszem és félősebb lettem, hanem mert a gyerekek egyre durvábbak és gonoszabbak egymással, főleg azokkal, akik mások, akik nem harctérnek látják a mindennapokat és nem akarják feltétlenül legyőzni a másikat és folyamatosan bizonyítani, hogy ők mennyivel különbbek. Egy-egy eset kapcsán már-már azt érzem, hogy az eddig képviselt pacifista szemléletmódommal csak ártottam a gyerekeimnek, mert általa eredendően az áldozat szerepébe kényszerülnek. Valóban így lenne? Nem tudom biztosan, de kicsit elbizonytalanodtam: a közvetlen, akár felemás eredményt is hozható szülői beavatkozás lehetőségét továbbra is a legvégső esetre tartogatom, de valamit mégis tennem kell(ene). (A gyerekkori traumák sok mindenre megtanítottak, például mentálisan – szép, nem szép – támadni. Kifinomult technikákat fejlesztettem ki, mert a fizikai erőszak soha nem volt az én világom testalkatomból és egyszerű kétbalkezességemből fakadóan. Végül nem volt alkalmam használni őket, mert nagyobb lettem és egy elfogadóbb közegbe kerültem, ahol lettek barátaim, akik a mai napig velem vannak.)
És itt jön a csupa kérdőjel.
Az iskolákban tapasztalható, egyes viselkedésnormákat nézve nehéz válaszút elé érkeztem. Szeretnék kitartani az eddig képviselt szemléletmódom mellett, de a világ ellenem dolgozik. Vajon ennek ellenére ragaszkodjak-e az eddigi elveimhez és ne adjak a gyerekeim kezébe fegyvert a piszkálódók ellen, vagy tanítsam-e meg nekik azokat a módokat, amikkel láthatatlan, de hatékony módon tudnak támadni..?! Igen, támadni, mert egyesek ellen a konfliktuskerülő védekezés egyszerűen nem elég. Vajon odáig is el fogunk jutni, amikor azt mondom nekik, hogy ha már a szavak sem használnak, akkor üss vissza? Nagyon remélem, hogy nem…
Szülői életem egyik legnehezebb időszakát élem. Vajon mit hoz a jövő? Engednem kell a külső – kicsit sem szimpatikus – nyomásnak, hogy biztonságban tudjam a gyerekeimet vagy tartsak ki azt remélve, hogy – mint a tündérmesékben – a jó győzedelmeskedik és végül elnyeri méltó jutalmát?! De az iskolai agresszió nem tündérmese…, közel sem az. És ez az én nagy dilemmám.
A cikk másodközlés, az eredeti írást Barbara oldalán, a Mom With Five blogon olvashatod.
Vélemény, hozzászólás?