A rettegés foka: egyedül a városban

0
10

“Minden családban eljön a pillanat, amikor felmerül a kérdés: mikortól engedjük egyedül közlekedni a gyereket a városban/településen, ahol lakunk?” R. Fonyó Barbara írása.

Nálunk is felmerült, természetesen. Az első döntést sok évvel ezelőtt kellett meghoznunk és jelentem – nyilván nem mondok meglepőt – nem volt könnyű. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, sok érdekes tapasztalattal lettem gazdagabb, például, hogy a körmömet nemcsak tövig tudom rágni, hanem sokkal tovább is, különösen akkor, ha Nagyfiú csak este nyolckor keveredik haza a könyvtárból, ami hétkor zár be és tíz percre van tőlünk gyalog,… na, jó tizenötre, de akkor egy élemedett korú csiga tempóját vettem alapul… és amúgy is rollerrel ment.

Hol tartunk most?

Jelenleg három gyerekem jár egyedül iskolába, Nagyfiú és Nagylány pedig már nemcsak ezt a távolságot teszi meg kíséret nélkül, hanem a kerületbe, sőt Nagyfiút már több budai kerületbe is elengedem magában. 11 és 14 évesek. Korai? Mihez képest? Ha azt vesszük, hogy Középső 7 és fél éves kora óta jár egyedül iskolába, akkor nem…, ha a rájuk leselkedő veszélyeket nézem, akkor bármikor az lenne. Akkor mi alapján döntöttem? Azt kell mondjam, a megfelelő időpont kiválasztása teljesen egyedi és egyéni, minden a körülményektől függ: a gyerek habitusától/érettségétől (ez nincs egyenes arányban az életkorral), a lakókörnyezettől, a lakóhely és a célállomás közötti távolságtól, valamint számít az is, hogyan juthat el (gyalog, tömegközlekedési eszközzel, esetleg többszörös átszállással) A pontból B-be.

A környezetünkben mindenkit nagyon meglepett, hogy Nagyfiú milyen korán kezdett el önállóan közlekedni az otthonunk és az iskola között: tény és való, hogy még nem volt 9 éves sem, amikor már egyedül tette meg ezt az utat naponta kétszer, reggel és délután (azt nem kötöttem az orrukra, hogy azóta addig lazultam az anyaságomban, hogy Középső már elsős osztályos kora óta egyedül jár). Tulajdonképpen ő volt az, aki maga kérte, hogy már ne kísérgessük, és én nagyon boldog voltam, hogy ebben a tekintetben ilyen megbízható.

Aggódtam-e?

Persze… minden indulás előtt százszor átvettük, hogy mire kell figyelnie: csak zöld jelzésnél lép le az úttestre, de akkor is körültekintően körbenéz, hogy biztosan nem jön-e autó, ahol csak zebra van és nincs lámpa, ott vagy megvárja, hogy odaérjen egy felnőtt is és vele együtt halad át, vagy több tucatszor is körbenéz, mielőtt nekivág az átkelésnek. Szerencsére az iskola felé vezető úton csak egy olyan kereszteződés van, ahol nincs lámpa, csak kijelölt gyalogátkelőhely, de itt olyan sokan járnak, hogy mindig akadt valaki, akihez hozzácsapódhatott.

Ahogy az idő haladt, úgy kellett egyre kevesebbszer átismételni a legfontosabb közlekedési szabályokat és úgy vált ő is egyre magabiztosabbá. Közlekedési ismereteire és megbízhatóságára alapozva fél év múlva kiterjesztettük azon intézmények, célpontok körét, ahová egyedül mehetett: így került a listára a vívó és a cselgáncs edzés helyszíne, néhány közeli iskolatárs otthona, anyósom lakása, illetve a közelben lévő focipálya.

Az első önálló “közlekedési” lépések megtétele után egy évvel eljött az idő, hogy igénybe vegye a tömegközlekedést is. Itt más sokkal nagyobb körültekintésre volt szükség. Mielőtt ezt engedélyeztük volna, leültünk vele és áttekintettük, hányas járatszámú és milyen járművek vannak a közelünkben, melyik merre jár, mi hány megállóra van a hozzánk legközelebb eső felszállóhelytől.

Először csak virtuálisan utaztunk a kijelölt úti cél felé: egy térkép segítségével kellett elmondania és megmutatnia, hogy merre indulna, mire szállna fel, hol szállna le, a megállóhelytől merre menne tovább.

Kezdetben csak olyan célokat jelöltünk meg, ahova átszállás nélkül lehet eljutni. Amikor a térképen ez már jól ment, jöhetett a való világ: nem kicsit aggódtunk, hogy tényleg elér-e oda, ahova kell, de eddig – hála a Jóistennek – mindig visszajött! (Természetesen mindig volt nála telefon, ha mégis eltévedne. Jól az eszébe véstük azt is, hogy ha úgy érzi, nem tudja megoldani a feladatot, elvétette az útirányt, ne szégyelljen segítséget kérni a felnőttektől, legyen az rendőr, vagy a jármű vezetője, de soha ne hagyja magát sehova se elvinni, ne hagyja el az adott megállót, kérje, hogy hívják fel a szüleit.)

12 évesen jött el a pillanat, amikor először engedtük el olyan helyre, aminek megközelítéséhez már átszállással is meg kellett küzdenie, de ez azért még most is ritkán esik meg, mert egyrészt olyan szerencsés helyen lakunk, hogy minden elérhető távolságban van, másrészt mindehova rollerrel megy (ez amúgy legalább annyi veszélyt rejt magában, mint a kíséret nélküli közlekedés, de nagycsaládban élni amúgy is veszélyes, szóval edzve vagyok).

Ahogy az egy sokgyerekes családban lenni szokott, a második, harmadik gyereknél a korábbi tapasztalatokra támaszkodva mindent kicsit könnyebben vesz az ember – bár az aggódás mértéke náluk sem csökken, sőt! -, így aztán Nagylány még korábban kezdte az önállósodást, alig múlt 8 éves, amikor először engedtük el egyedül. Mondjuk neki annyival könnyebb volt, hogy vagy előtte vagy utána, de ott bandukolt a bátyja, így baj esetén kéznél lett volna az azonnali segítség vagy nem. Középsővel még ennyit sem vártunk, ő azonnal a mélyvízbe került és büszkén mondhatom, kiállta a próbát. Ő még csak az alapkiképzésnél tart, bár az úszóedzésre már ő is el tudna menni egyedül, de mivel az öccsével együtt járnak, ezért mindig kapnak felnőtt kíséretet.

Az önálló közlekedésre való felkészítés során szerintem nagyon fontos, hogy a gyerek is akarja, legyen meg hozzá az önbizalma, a felelősségérzete és legyen elég bátor segítséget kérni, ha bajba jutott. Nem mondom, hogy nincs bennem semmi rossz érzés, semmi félelem, amikor egyedül nekivágnak a városnak, de nem szabhatok gátat az önállósodásuknak, nem foghatom egy életen át a kezüket, és bízom abban, hogy jó tanáruk voltam.

A cikk másodközlés, az eredeti írást Barbara oldalán, a Mom With Five blogon olvashatod.

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ