Nagycsalád: a sötét oldal

0
55
“A nagycsalád öröm és boldogság, nagycsaládosnak lenni jó… hejhó! De jártál már a sötét oldalon?” R. Fonyó Barbara írása.

Nagycsaládosnak lenni jó! Jó bizony! Kivéve, amikor nem…, mert bizony, ahogy az élet sem fekete-fehér, úgy a nagycsaládi létnek is van árnyékos oldala. Te jártál már ott? Én minden egyes nap teszek egy kirándulást a sötét oldalra, például, amikor felkapcsolom a bányászlámpámat és magamra tekerem a hegymászókötelet, hogy utat törjek magamnak a vécépapírt rejtő szekrényig a háztartási helyiségben, ahol hegynyi kupacokban áll a szennyes és a mosott ruha (külön kupacokban!) annak ellenére, hogy minden nap kétszer-háromszor mosok és rögtön elpakolom a szárítógépből kivett tiszta ruhákat a helyükre. Akkor mégis hogy? Na, ez az… ez itt a kérdés, nem a fekete lyuk!

Őszintén szólva, néha nagyon utálok nagycsaládosnak lenni. Mit utálok benne a legjobban? Még felsorolni is nehéz, elvégre nagycsalád vagyunk vagy mi… szóval, nálunk tömeg van és tumultus, viszont soha nincs csend, sem rend, nekünk semmi nem elég (legfeljebb a gyerekek, de belőlük néha még sok is), a sok is kevés, néha mégis sokk, az idő pedig ismeretlen fogalom. Én ezeket egyenként is elég rosszul viselem, vagyis inkább nem szeretem…, de tömeges előfordulás esetén és rosszabb napjaimon kifejezetten utálom. Arról nem is beszélve, hogy mindenki ufónak néz, hogy öt gyerekünk van, rögtön találgatni kezdenek, hogy vagy az apa vagy az anya nem stimmel a történetben, minimum mozaikcsalád vagyunk, mert egy családba ennyi gyereket csak az szül, aki bolond, vagy elment az esze vagy földönkívüli… vagy a pénzre hajt. (De ez egy másik történet, amelyről majd egy újabb posztban mesélek.)

Tömeg a köbön

Kezdjük a legalapvetőbbel, a tömeggel. Tömegiszonyom van… mindig is volt. Mondjuk jókor mondom, miután szültem öt gyereket, a barátaim pedig megvették nekem júliusra a Guns N Roses koncentjegyeket Bécsbe, ahol 70 ezer +/- néhány ezer ember tömörülése várható egy konkrét, jól behatárolható helyen… és mi annak is a közepén leszünk. Juj! Na, ez a 70 ezer ember a bécsi arénában pont annyi, mint hét ember 100 négyzetméteren nap, mint nap. Egyszerűen nincs olyan, hogy egyedül vagyok, ha a gyerekek is itthon vannak, mert valaki mindig ott van, ahol én vagyok, ha megpróbálok elbújni csak három másodpercre, rögtön azt hiszik, hogy bújócskázunk és még nagyobb vehemenciával kezdenek el keresni.

De ez a tömegjelenség mindehol megfigyelhető: a banyatankban fellelhető élelmiszerek (könyörgöm, csak egyszer szeretnék annyi zöldséget/gyümölcsöt vásárolni, amit akár fél kézzel is vígan haza tudok cipelni és amiért nem kell otthagynom egyszerre a gyerekek után járó juttatásom harmadát, de mindezt úgy, hogy közben ne kelljen már az első sarokról visszafordulnom, mert 20 méter megtétele után felzabáltak mindent, amit vettem… ó, álom, édes álom!), a szennyeskosárban egymásra hányt ruhák, a kamrában felhalmozott konyhai alapanyagok, a fix hely nélkül hánykolódó játékok, a kanapé és a komódok mögött bújkáló porcicák esetében… szóval mindenütt… és én mindenütt utálom. Ez egész egyszerűen árt az én rendszerető lelkemnek… és ne, ne gyere a megszokással, mert ezt nem lehet megszokni.

Ott, ahol viszont határozottan jólesne egy kis zsúfoltság, némi tömegjelenet, ott bezzeg soha nincs. Nevezetesen a házi készítésű finomságokat rejtő dobozokban. Akárhányszoros adagot is sütök valamiből, mindig gyorsabban fogy el, minthogy egy jóleső pillantással nyugtázhatnám: nincs egy üres doboz sem, mindent sikerült megtöltenem édes-sós, egészségtelen és egészséges sütikkel, kekszekkel, harapnivalókkal és most tutira elég lesz egész hétre…, de legalább csütörtökig, na, jó, már szerdában is kiegyeznék, de hogy már kedden egy szem sincs…, na, ettől megyek falnak!

Kincs, ami nincs: idő

A tömeggel szoros összefüggésben áll az idő. És most nem, nem arra gondolok, hogy ha jó az idő, akkor tömeg van a téren… bár, ha jó az idő és mi kimegyünk a térre, akkor tuti tömeg lesz, de legalábbis látványosan növekszik a létszám. Mindig röhögnöm kell, amikor egy-egy szituációban konstatálom, hogy a helyszínen tartózkodók felét, harmadát mi adjuk ki. Ebben azért van valami szürrealisztikus, ezt neked is be kell látnod.

Na, de vissza az időre! Nálunk nincs öt perc alatt kivitelezett tevékenység… mármint olyan, amelyben a gyerekek is részt vesznek, akár szabad akaratukból, akár a mienkből, mondjuk akkor szabadságról szó sincs. Pár másodperc alatt kizárólag azokat az eseménysorozatokat lehet lezavarni, amelyeknek a főszereplői mi, szülők vagyunk: fürdés, hajmosás, öltözködés… szex (másik opció, hogy tömeg – na, tessék, már megint! – előtt végezzük… akkor akár tíz perc is jut rájuk, mondjuk a szexet jellegéből fakadóan ilyenformán ebből a körből ki is zárhatjuk…, ott marad az egy öt perc és akkor már időmilliomosnak érezhetjük magunkat). Minden más esetben az adott tevékenység elvégzésére javasolt optimális időmennyiséget meg kell szorozni… á, jobb, ha rögtön köbre emeljük.

Az idővel kapcsolatba hozható dolgok közül a receptek az egyik kedvenceim. A hátamon feláll a szőr, amikor úgy kezdődik a leírás, hogy csupán harminc perc és máris asztalon az ínycsiklandóan finom ebéd/vacsora. Kinek harminc perc? Aki előkészített, előmosott, előfőzött hozzávalókból két főre megfőzte? És legfőképp mi? A recept átmásolása a notebookomról egy papírlapra, hogy ne legyen zsíros a monitor, miközben főzök? Mert nekem csak a zöldségek megpucolása, a hozzávalók kikészítése, az eszközök összeválogatása kitesz ennyit, az tuti és akkor még lényegében nem csináltam semmit, csak egy kis izomlázra tettem szert és némi idegbajra, mert a gyerekek mindeközben öt percenkét kérdezgetik: mikor lesz már ebből valami ehető, mit vacakolok már annyit? Joggal merülhet fel a kérdés, beszólogatás helyett miért nem segítenek? Szoktak… akkor még tovább tart a folyamat egy kicsit.

De ugyanez igaz gyakorlatilag az életünk minden területére: nekünk ahhoz is fél óra kell, hogy teljes menetfelszerelésben elhagyjuk a lakást… nyáron, télen pedig gyakoroljuk a köbre emelést, ugyebár (lásd, mint fent). Ha a hazaérkezésünk időpontjáról kell tájékoztatnom valakit, akkor soha nem szabad megfeledkeznem arról a röpke húsz percről, amelyet tömegben(!) töltünk el a két és fél négyzetméteres előszobánkban, miközben mindenkiről lehámozom a ruhákat, cipőket, és ezzel párhuzamosan néhány sötétben bújkáló ellenforradalmár azzal szaboltálja a nem kevés vesződséggel és némi berekedéssel járó munkámat, hogy suttyomban újra felöltözteti a már levetkőztetett, hiszékenyebb (“Anyának csak pisilnie kell. Mindjárt megyünk tovább.”) egyedeket.

Ezek után azt hiszem elég, ha annyit mondok, hogy a fürdés, az evés és a lefektetés/altatás időhöz való viszonyát csak veszélyességi pótlékkal lehet elviselni, ami az én esetemben három(szor kettő) étcsokis Bounty szelet és egy-két pohár bor/hét. Mert meg- és kiérdemlem. Becsszó.

Az eltűnt csend nyomában

Ha az idő hiánya és a tömeg evidens annak vonatkozásában, hogy miért nem szeretek néha nagycsaládosnak lenni, akkor a csend, illetve leginkább annak nemléte szintén erre a listára kívánkozik.

Világéletemben csendes környezetben éltem: egyke gyerek voltam (ergo nem volt kivel veszekednem a játékokon, nem kellett senkit sem végigüldöznöm naponta háromszor a lakáson hangos indiánüvöltést hallatva és lódobogást imitálva, hogy adja vissza a piros fénykardomat, különben lenyisszantom a fülét, ha végre a kezembe kapom a kardot és a fülét, ahogy szintén nem kellett felemelnem a hangomat percenként, ha ki akartam tűnni a tömegből!, hogy lehülyézzem a testvéreimet valami közérdeklődésre számot tartó dolgot mondjak), vidéken laktunk, ahol kevés zajforrással találkoztam és a nagyapám rádióján is hamar megtaláltam a kikapcsoló gombot.

Ha őszinte akarok lenni, már, ami engem illet, akkor a lista másik két tétele fasorban sincs a csend hiányával. Komolyan. Néha már akkor menekülőre szeretném fogni a dolgot, amikor a gyerekeim még csak ráutaló magatartás formájában közlik, hogy pár másodpercen belül kinyitják a szájukat, pedig még egy másodperce sincs, hogy elhallgattak fél másodpercre. Egy-egy ilyen alkalom után már az is eszembe jutott, apróhirdetést adok fel, hogy a másik nagy vágyam, egy időgép mellett csendet is vennék… “Életemet tizenöt perc csendért!” jeligére. De, hogy ne legyünk telhetetlenek, már folyamatos öt perccel is megelégednék, ha az nem este 10 és reggel 7 közé esne… tíz perc pedig már maga lenne a mennyország.

Oké, az apróhirdetés talán tényleg hülye ötlet, így marad az aranyhal – kívánságok megfogalmazásában elég jó vagyok (van némi gyakorlatom… tudod, a tömeg…, ráadásul karácsony se volt oly’ rég). Ahogy azonban a dolgok jelenlegi alakulását nézem, úgy tűnik, az aranyhalak sem a régiek már… vagy gyorsan be kell iratkoznom egy kreatív írás kurzusra, mert mégsem fogalmazok elég egyértelműen… bár nem tudom, hogy a CSENDET AKAROK! mondatban mi a kétértelmű?!

És akkor mégis  miért szeretek nagycsaládos édesanya lenni? Mert sokan vannak, így bármikor, bárhonnan jó vagyok egy puszira, ölelésre, folyton csacsognak, énekelnek, vicceseket mondanak, s úgy elrepül az idő, ha velük vagyok, hogy szinte észre sem veszem. Na, ezért.

A cikk másodközlés, az eredeti írást Barbara oldalán, a Mom With Five blogon olvashatod.

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ