Akarate

Hirtelen, a semmiből jövő hiszti egy bolt közepén? Húsz percig tartó akaratosság a reggeli induláskor? Váratlan és kellemetlen jelenet a villamoson? Bizonyára sokan emlékeznek az első meglepő, sok türelmet és komoly összpontosítást igénylő összetűzésre a szeretett csemetéjükkel, még akkor is, ha később már csak nevetve emlékeznek vissza rá. Kepes-Végh Ádám írása.

Tegnap átestünk az első komolyabb nézeteltérésen a csajszibarackal. Történt ugyanis, hogy farsangi mulatságba mentünk (tulajdonképpen teljesen feleslegesen, mert ha otthon simán lemegyünk az utcára, és ott sétálgatunk fel-alá, akkor Boró épp olyan jól érezte volna magát, mint a programon, ahol pontosan ugyanezt csináltuk, csak közben király szülőknek éreztük magunkat, mert családi programra mentünk), és mondhatni nem értettünk teljesen egyet abban, milyen formában is kéne elhagyni a rendezvényt. Amíg lehetett, a sarjra bíztuk, hadd vezessen, mentünk szépen cikkcakkban, fogva a kezét, totyogó tempóban sétálgattunk. Ha az úttest felé vette az irányt, szépen visszatereltük a járda felé. Már ezt is nehezteléssel fogadta, de ezen még gyorsan túllendültünk. Mikor aztán Boró elfáradt a sétálásban, gondolta, hogy akkor váltana mászásra. Mi meg gondoltuk, hogy sem a hőmérséklet, sem a járda tisztasági állapota ezt különösebben nem indokolja, így inkább felkaptuk. Teljes tüdőből megküldött és kitartó tiltakozást kaptunk válaszul. Pár percen belül belefutottunk egy érdekes, kivilágított kapualjba, ez elterelte a figyelmét egy időre, de amikor nem tudtunk bemenni a házba (zárva volt az ajtó), és a kaputelefon perceken tartó nyomkodása után onnan is tovább kellett állni (időre mentünk), na, akkor aztán kitört a világvége. Soha nem látott dráma következett, és hiába próbáltuk megnyugtatni, biztosítani arról, hogy értjük a frusztrációját és együtt érzünk, nem használt semmi. Húsz perc elteltével végül olyan helyzetbe kerültünk, ahol Anya ki tudta játszani a jolly jokert, és az hatott. Boró lenyugodott, elmagyaráztuk a helyzetet, kibékültünk.

Az egykor egyszerű és egyértelmű étkezések is elkezdtek bonyolódni. Kezdetben azt hittük, csak a tejtermékeket nem szereti a csajszibarack, mert azokat tápláltuk hozzá utoljára, és addigra már kialakult az ízlése. Nos, kétségkívül nem a kedvencei, de az igazság ezzel szemben az, hogy ezen a téren is megalkotta a saját preferenciáit, és amihez nincs kedve, azt nem fogja megenni, ha tótágast állunk sem. Bár azzal, hogy a BLW-t választottuk, végül is elismertük, hogy joga van eldönteni, mit tesz a szájába. Ám magának az étkezés formájának a betartásával is gondok vannak olykor, mert Boró az etetőszék helyett Anya ölét részesítené előnyben, és néha rajzfilmbe illő módon tiltakozik. Anya ölében  viszont nem lehet enni, így aztán jobb híján csikicsukizunk a szék, az öl és a föld között, drámai jelenetekkel körítve.

Pelenkacserétől indulva, öltözködésen át a főzésben való részvételig számtalan példát tudnék még sorolni, hogy hol súrlódik manapság a legszebb lányunk elképzelése a világról, annak realitásával.

A sarj személyiségének fejlődésével párhuzamosan látványos fejlődésnek indul az akarata is. Mivel abszurdnak tartjuk azt a gyakorlatot, hogy a gyermekeinktől teljes szófogadást és megkérdőjelezetlen tiszteletet várunk el magunkkal szemben, miközben azt szeretnénk, hogy szabadon gondolkodó, önálló, határozott személyiségek legyenek, mi igyekszünk a lehetőségekhez képest figyelembe venni azt, hogy mit is szeretne a gyermek. Arra jutottunk, hogy megválasztjuk a csatáinkat, és nem fogjuk bevetni az erőfölényünket csak azért, hogy nekünk kényelmesebb legyen. Nem törjük le az akaratát, csak azért mert “így szokás” vagy, hogy igazunk legyen. A lehetőségekhez képest bevonjuk a döntésekbe, és elmagyarázzuk neki az okokat, megismertetjük a következményekkel, és hagyjuk, hogy meghozza ezek ismeretében a saját döntéseit.

Ez nagyon szépen és jól hangzik. Modernül és nemesen. Hadd meséljem el azonban azt is, hogy döbbenetesen nehéz megvalósítani a gyakorlatban. Legalábbis nekem.

Egy egyévessel amúgy is nehéz tárgyalni, egy drámaroham alatt lévő egyévessel pedig kábé lehetetlen. Az üvöltés tolja fel bennem a pumpát szép hatékonyan, és az első reakcióm az lenne, hogy “jó akkor hagyjuk, csináld, ahogy akarod”. De ez nyilván nem opció, marad a szelíd határozottság és a pókerarc.

Sokan gondolják azt, hogy túl nagy teret engedünk a sarjnak, hogy a fejünkre fog nőni, és kezelhetetlen lesz. Nekik azt szoktuk válaszolni, hogy nem kezelni, hanem nevelni szeretnénk, és őszintén hiszünk abban, hogy fenyegetőzés és büntetés helyett tisztelettel, megértéssel és együttműködéssel is el lehet érni ugyanazt az eredményt. Hosszabb és több energiát követelő megoldás ez? Igen, mindenképpen. Ráadásul nem is tudjuk mással megindokolni, mint, hogy úgy érezzük, ez így helyes. Idővel eldől, hogy igazunk lett-e.

Mindenesetre az, hogy Boró a kezdeti sikítva-ordítva köpködés helyett beveszi a gyógyszert magától, ha hagyjuk, hogy a saját tempójában tegye; hogy biztosít a szeretetéről akkor is, ha éppen nincs kedve a társaságodhoz, hogy a ledobásra szánt ételdarabok jelentős részét mégis inkább a kezünkbe adja; az apró hétköznapi sikerek erősíti bennem az érzést, hogy jó irányba haladhatunk.

Őszintén, ha a lányom kiröhög majd, mert azt az érvet hozom fel miszerint “mert azt mondtam”, el fogom ismerni, hogy igaza van és közben nagyon de nagyon büszke leszek.

A cikk másodközlés, az eredeti írást az Apávávált blogon olvashatjátok.