Mi leszel, ha nagy leszel?

Hétvégén lezárultak a középiskolai és a felsőoktatási felvételi jelentkezések is, ami minden bizonnyal nagy megkönnyebbülés a jövőjükön sokat őrlődő diákoknak és szüleiknek egyaránt. Ilyenkor sokan elgondolkozunk gyerekkori terveinken, és azon is, mi az, amit még szeretnénk megtenni a jövőben, hajtunk-e még az álmainkért, vagy már megérkeztünk, és jól vagyunk-e ott és úgy, ahol jelenleg állunk. A Mom With Five blog szerzője ezúttal gyerekeivel beszélgetett a jövőbeli terveikről, érdemes elolvasni, mire jutottak. R. Fonyó Barbara írása. 

“Tűzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!”
József Attila: Altató (részlet)

De a legjobb, ha mindez egyszerre, legalábbis a gyerekeim szerint.

Nemrégiben felmerült a kérdés, mi lesz velük a jövőben, miből fognak megélni, ha már nem csapolhatják a pénztárcánkat a legújabb lego csodajárgányokért kuncsorogva, sőt ha már a fagyit is maguknak kell fizetniük (félelmetes egy jövő, az egyszer biztos!). Csak úgy záporoztak az ötletek, kvázi öt másodpercenként változtatták az álláspontjukat: vadász, tengerész, darukezelő, orvos, tanár, villamosvezető…

Négyes volt a legállhatatosabb: ő motorversenyző szeretne lenni, ha törik, ha szakad.

“Veszek egy motort, olyat, mint amilyen édesapáé és együtt motorozunk majd, ha olyan nagy leszek, mint most ő” – mondta.

“De édesapa akkor már nagyon öreg lesz, az is lehet, hogy már nem is fog élni…” – mondták neki a többiek.

“Mind buták vagytok! Már hogyne élne, hiszen akkor hogy motoroznék vele?” – felelte sértődötten Négyes.

Középső nehézgépkezelőnek képzeli el magát a jövőben, traktort, darut, markolót szeretne vezetni. Mondtuk neki, hogy ahhoz bizony sokat kell majd tanulnia. Ettől kicsit elbizonytalanodott és megkérdezte: ha kisebb markolót akar vezetni, ahhoz kevesebbet kell tanulnia? Szép kilátások! Még csak második osztályos, de már most alkudozik a tanulás mennyiségéről. Mi lesz itt később? Mondjuk van már tapasztalatom benne, de azt hittem, ő más lesz, mint a többi… Naiv vagyok? Az. De ezt tart életben.

Nagyfiú földkerülő vitorlázónak készül, már tervezi is a hajóját: minden nap más-más vitorlás terve hullik ki a füzetei közül az iskolatáskájából. A szobáját is elborítják a fekete-fehér rajzok, a papírfecniken végzett számítások, valamint a különféle hajós témájú könyvek Férj egykori könyvtárából. Persze ez csak a legújabb mánia – köszönhetően Fa Nándornak és a Vendée Globe vitorlásversenynek, amelyet naprakészen követnek az interneten -, korábban vadász akart lenni, de csakis olyan, akinek minimum fél tucat puskája van és egyedül él az erdő közepén, mert akkor végre senki nem zavarná olvasás közben holmi apró-cseprő ügyekkel, például, hogy legalább dobja ki a szobája ajtaján a szennyesét, mert máskülönben napokon belül pucéran vagy büdös ruhákban lesz kénytelen iskolába menni; vagy ne adj’ Isten, vigye le a szemetet. Felháborító, hogy micsoda igényeink vannak!

Nagylánynak még nincs határozott elképzelése, bár most leginkább a színésznő-táncosnő párosítás felé húz a szíve, legalábbis erre utal, hogy minden este hosszú perceket tölt “ugrabugrálással” a tükör előtt és le nem venné a szemét saját magáról, miközben összehúzott szemöldökökkel koncentrál a számomra kissé kaotikusnak tűnő mozdulatsorokra. A színésznő választást kissé túlzásnak érzem annak fényében, hogy a versmondást elég szabadosan kezeli, ugyan soha nem akad el szavalás közben, de nem hiszem, hogy koszorús költőink örülnének egy-egy átköltésének…, ahogy azt az irodalomtanár sem teszi, azt viszont én személy szerint határozottan díjazom, hogy a szinonima szavakban igen járatos, mondataiban kevés a szóismétlés… néhány írással foglalkozó embernél máris jobban teljesít.

Legkisebb, bár ő még nagyon messze van a pályaválasztástól és természetesen magát a kérdést sem értette, ráutaló magatartásából, hogy kvázi az egész beszélgetés alatt a tűzhelyen rendezgette az edényeimet és lelkesen kavargatta a só-cukor-víz elegyet a legnagyobb fazekamban, úgy gondolom: szakács lesz. Már csak arra kell megtanítanom, hogy a tojásokat nem úgy törjük fel, hogy kaján vigyorral az arcunkon leejtjük őket a földre, miközben nézzük édesanya reakcióját és a babszemek sem arra valók, hogy az orrunkba dugjuk őket, majd egy nagy fújjással megpróbáljunk célba lőni velük. Ha ezeket a vadhajtásokat sikerül lenyesegetni róla, akkor akár még a Michelin-csillag sem tűnik elérhetetlennek… egy kézzel rajzolt változat tutira nem… az igazit meg majd meglátjuk.

A gyerekek persze kíváncsiak voltak arra is, hogy mi hogyan képzeltük el a jövőnket gyerekkorunkban. Férj, mint egy rendes fiúgyerek, mi más is szeretett volna lenni, mint mozdonyvezető?!

“És te, édesanya, te mi szerettél volna lenni?” – hangzott a kérdés.

“Geológus egy olajfúró tornyon” – mondtam.

“Milyen mókus?” – kérdezte Négyes, mire a nagyok felvihogtak, mint a lovak.

“Hát te nem a mi édesanyánk akartál lenni mindig is?” – szontyolodott el kicsit a választ hallva.

De. Ha így jobban belegondolok, mindig is az ő édesanyjuk akartam lenni, így, egyszerűen.

A cikk másodközlés, az eredeti írást Barbara oldalán, a Mom With Five blogon olvashatod el.


Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük