Légy Te magad a csoda!

Mondta Nick Vujicic 2016. szeptember 22-én több mint 3000 magyar diáknak. Számos más inspiráló mondata volt, de azért tartottam fontosnak ezt kiemelni, mert azt gondolom, hogy ebben az individualista világban arra van a legnagyobb szükség, hogy felismerjük, hogy mi magunk tehetünk azért, hogy jobb legyen körülöttünk a világ. Ehhez semmi másra nincs szükség, minthogy nap mint nap tegyünk egy aprócska kis csodát.

Aki arra számít, hogy egy szokványos beszámolót fog olvasni arról, hogy mi is történt 11:00 és 12:15 között csütörtökön a Tüskecsarnok színpadán, annak csalódást fogok okozni, nem tervezem leírni, hogy ki, mikor milyen sorrendben érkezett a színpadra, illetve távozott onnan. A fergeteges hangulaton túl, vibrált még valami a levegőben, de az is lehet, hogy csak az én szívemet, lelkemet járta át ez az érzés, ami még most is itt van. Tovább él, dolgozik bennem, ezért szeretnék inkább erről mesélni.

Történt tehát az eseményt követő napon, hogy úgy döntöttem, nem ülök autóba aznap. Eseménydús nap volt az is, kifejezetten jól esett, ahogyan hazafelé vezető séta közben az őszi napsugár és a még kellemes szellő simogatták a bőrömet. Olykor lehunytam a szemem és úgy haladtam utamon, közben pedig folyamatosan jöttek a gondolatok. Egymás után nagyon gyorsan, és hoztak mindenféle érzéseket, végül pedig megérkeztek a könnyek is. Nem, nem voltam szomorú. Sőt!

Életem során találkoztam már a keserűség, az öröm, a boldogság, a fizikai fájdalom, a reményvesztettség könnyeivel, de ez valami új volt. Lehunytam a szemem, és láttam magam előtt ezt az embert, aki végtagok nélkül született. Energikus, mosolygós és rendkívül inspiráló. Az első érzés, amivel találkoztam a szégyenérzet volt. Eszembe jutott, hogy bizony előfordul, hogy jelentéktelen dolgok lelomboznak, kedvemet szegik, kihatnak az érzelmi állapotomra, miközben annyi csodálatos dologgal rendelkezem. Vannak dolgok, amiket nagyon természetesnek veszek, a példánál maradva, hogy van kezem, meg lábam, és hogy ennek köszönhetően mennyivel egyszerűbb az én életem, mennyi mindent meg tudok tenni. Csak tolakodtak a hasonló gondolatok, és amikor elkészült a mérleg, amikor mindent összevetettem a negatív és a pozitív oldalon, na akkor jöttek a könnyek.

Mérhetetlen hálát éreztem, és mielőtt bárki megbotránkozna, természetesen máskor is éreztem hálát, de ez most valahogy más volt, felfokozottabb volt. Szavakkal nem kifejezhető érzés kerített magába, és ez egy picit túlcsordult. Ugyan egy pillanatig tartott, de fantasztikus volt. A természeti erők hamar felszárították arcomról az apró, sós cseppeket, és már hatalmába is kerített az a fajta pajkos vidámság, amit az előadáson is megéltem a sok-sok zenész odaadó munkájának köszönhetően. Kezdetben még bátortalanul énekeltem a Don’t worry be happy c. dal sorait, de végül hagytam, hogy elragadjanak érzéseim, felálltam, és miközben hangomat szabadjára engedtem, vidáman tapsoltam és táncoltam a tömeggel. Ebben az euforikus állapotban indultam el néhány perccel a vége előtt. Visszanéztem még egyszer utoljára a tömegre. Elképesztő látvány volt, akkor abban a pillanatban talán nem is értettem, csak most séta közben fogtam fel a jelentőségét. Ekkor könnybe lábadt a szemem a meghatottságtól, és elmorzsoltam pár reményteli könnycseppet, miközben gondolatban visszatértem az utolsó képhez.

Álltam az ajtóban és láttam több mint 3000 fiatal, magyar embert, aki nem a telefonjával vagy egyéb ideiglenes boldogságot nyújtó dologgal volt elfoglalva, hanem összeborulva vidáman, meghatódottan énekel. Emberek! Láttam több mint 3000 csodát egy helyen. Azt hiszem, hogy joggal kerített hatalmába a hála és a remény érzése. Ebben a túlhajszolt világban, ahol gyerekek összetört családokban nőnek fel, ahol a bántalmazás, a kábítószer, az alkohol szedik áldozataikat, vannak emberek, mint Nick Vujicic, akik arra tanítanak, hogy az életben nem a pénz jelenti az értéket, vagy hogy a kudarc az élet velejárója, és az összetört dolgokból is csodálatos dolgok kelhetnek életre, ha mi is úgy akarjuk. Ami viszont még annál is jobb, hogy vannak, akik erre készek felhívni a figyelmet, mégis csak az, hogy nekünk meg vannak fiataljaink, akik nyitottak arra, hogy ezt befogadják. Összegezve tehát azt mondhatom, hogy mindazon túl, hogy az általam megélt érzések dinamikája kiválóan leképezte a színpadon történteket, az előadó energikus jelenlétét, jelentőségteljes dolgok történtek a Tüskecsarnokban. Aki mindezt nem hiszi el, járjon utána. Aki pedig szeretné inkább megélni ezeket az érzéseket, annak azt javaslom, amit már korábban is tettem: tégy minden nap egy csodát!

Írta: Lőcsei-Balássy Emőke

Fotó: MTI/Kovács Tamás


Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük