Nekünk elképzelhetetlen az élet a mindentudó okostelefon, a hipergyors internet, az óriási monitorok, a hívogató gombok és mindenféle ki-bekapcsolók nélkül. Mégis, ha arra kerül a sor, hogy mi legyen, amikor a gyerek és technikai kütyük találkoznak, azonnal elbizonytalanodunk. Mutassuk be őket egymásnak („Gyerek ez itt a számítógép, számítógép ő itt a gyerek!”) vagy tegyünk úgy, mintha ott sem lennének?
A „kütyünemkütyü” terén azt hiszem, én kifejezetten kütyüpárti vagyok. Nem hiszek abban, hogy a technológia fejlődése az emberiség végét jelentené. Nem hiszem, hogy az utolsók közé tartozom, akiknek “még volt gyerekkora” (a saját szülőségemet degradálnám le ilyen bezzegeléssel). Úgy gondolom azonban, hogy szülőként óriási a felelősségünk abban, hogy hogyan találkozik a sarj a kütyükkel, milyen helyet biztosítunk számukra az életében.
Mi amúgy a lehetetlenre vállalkoztunk. Úgy próbáljuk ugyanis Borót távoltartani a különböző méretű monitoroktól és kijelzőktől, hogy mindketten bődületesen nagy kockák vagyunk. Ráadásul még dolgozni is számítógépen szoktunk. Arra a gondolatra ennek ellenére (vagy épp ezért) határozottan emlékszem, hogy nem akarom, hogy a gyermek azt lássa, hogy egész nap képernyőt bámulunk.
A TV kiiktatása még simán megy. Az nem kihívás. Nem mintha ne lenne TV-nk. Van, szép nagy képernyővel, és nagyon boldog is vagyok tőle. A történelmi dokumentumfilmek kedvéért szép nagy családi TV csomagunk is van (bár szomorúan kellett észrevegyem, hogy az utóbbi időkben a történelmi témájú dokucsatornákon már csak favágás és raktárárverés megy). Ezt a TV-t van, hogy hónapokig nem kapcsoljuk be. Érdekes lenne elemezgetni, miért olyan fontos nekem egy TV, amit nem kapcsolok be, de ez most nem ide tartozik. A lényeg, hogy TV-zni nem lát minket a sarj, az hótziher.
A számítógépekkel már neccesebb a helyzet, hiszen dolgozni is azon dolgozunk. Bár igyekszünk ezt alvás utánra időzíteni, de például amikor itthonról dolgozom, akkor nem nagyon tudjuk kikerülni. Ráadásul a zene is arról megy, ahhoz pedig ragaszkodom, hogy valamiféle (lehetőleg minél többféle) zene szóljon itthon, ha együtt a család. A monitort persze ilyenkor ki lehet kapcsolni, de lássuk be, PC fronton kicsit rosszul áll a szénánk.
Okostelefon témában viszont menthetetlenül elvesztettük a csatát. Nincs mit tenni, nyomogatjuk, nézegetjük, beszélünk bele. Ezt a harcot fel is adtuk meg nem is. Nem próbálunk meg úgy tenni, mintha az a kütyü, amivel annyi időt töltünk, ne lenne érdekes. Így aztán, ha Boró kéri, megkapja a telefont. A képernyőt lezárjuk mindenesetre. Az elképzelés az, hogy bár a telefont megkapja, nézegetheti, megkóstolhatja, pakolgathatja, az “okos” rész elzárva marad. Egy idő után úgyis feltöri a telefont, hogy jutyúbon meséket nézzen, de mi nem fogjuk promótálni.
No és akkor be kell valljam, hogy a sarjat a legőszintébb képernyőtlenítő próbálkozásaink ellenére magától is eléggé érdeklik a képernyők. A minap családilag hamburgereztünk a városban, és Boró az ölemből felkapaszkodva ezerrel a paraván túloldala felé tekintgetett. Mivel ültek odaát, és a csajszibarack közismerten nagy flörtgép, azt hittem most is haverol, de aztán kiderült, hogy NHL-t néz (Bruins-Avalanche 6-2).
Értem végül is. Színes, világos, mozog. Nem is elvi kifogásaim vannak ellene, inkább egyszerűen a szemét féltem, ezért nem szeretném, ha túl korán kezdené a bámulását. A megfelelő tartalmat a megfelelő időben mindhárom kijelzőn amúgy is tervezzük bevezetni Anyával.
Súgok, szerintem a Bebe TV nem megfelelő tartalom, pláne nem gyereknek. Az a határozott érzésem van azzal a csatornával kapcsolatban, hogy a készítők valami egész más célzattal futtatják, és röhögnek a markukba. De a klasszikus meséket szívesen nézzük majd családilag orrvérzésig (fogom én még megbánni ezeket a szavakat, tudom… de akkor is inkább Vuk meg Szaffi, mint Vacak, a hetedik testvér).
Szerintem a PC is elsősorban az utánanézés, kiderítés, rákeresés eszköze kell, hogy legyen, mintsem játékplatform. Az a célom, hogy Borónak természetes élmény legyen az internet, mint az emberi tudás végtelen tárháza, és a PC mint ehhez a tudáshoz való hozzájutást segítő eszköz. Aztán amikor ez megvan, én magam fogom beavatni a különböző kreatív, és tanító játékokon (Scribblenauts, World of Goo, stb.) keresztül a gamerek világába. Ha érdekli. Ha pedig nem érdekli, akkor annak fogok nagyon örülni.
Ami az okostelefonokat illeti, a mieink elég uncsik. Nem játék/zenegépnek használjuk ugyanis (arra ott van a PC) hanem kommunikációra (bár annak számtalan vállfajára), illetve fényképezni. Nincsen rajta “Saláták a Kalózmúmiák ellen” és nincsen rajta tankos játék. A Boróén lehet, ha szeretne, de az még odébb van.
Összességében azt hiszem, hogy felesleges kiátkozni a kütyüket, meg kell inkább próbálni megtalálni a helyüket a család életében, és amikor eljön az ideje, megtanítani a sarjat megfelelően használni azokat. Amíg van meseolvasás vagy diavetítés, simán belefér a meseDVD is. Amíg van reptetés, birkózás, fogócska, addig miért ne lehetne játékszer a billentyűzet? Okostelefon segítségével pedig kiválóan megismerhető a világ, mert nem fog mindig, mindenkinek eszébe jutni a megfelelő válasz az “apaezmiez”-re.
Én épp ezért igazából csak egy célt tűztem ki ebben a témában, hogy a kütyük ne helyettünk, hanem velünk neveljék a sarjat. Reméljük, sikerül.
**
Breaking News: A cikk írása közben szereztem tudomást a Pokémon GO projektről… azt hiszem, a csata eldőlt. 🙂
Szerző: Kepes-Végh Ádám
Forrás: Apávávált blog
Vélemény, hozzászólás?