Igen, most már tényleg vége. Szeptember van és újra indul az ovi és a suli. És újra indul a hömpölygés minden reggel, aztán ugyanez visszafelé délután. Nekünk nincs autónk, így hát úszunk ebben a tajtékzó embertengerben, amelyben mindenki a saját szigetére igyekszik eljutni.
Bevallom, sokáig tartott, míg megszoktam a reggeli csúcsban való tömegközlekedést a gyerekkel. Míg korábban, amikor egyedül utaztam, kiválóan tudtam szlalomozni az emberek között és képes voltam futni a metró után, rá kellett jönnöm, hogy most erre nincs lehetőségem. Mint ahogyan arra sem, hogy a pont előttem elsüvítő buszt látva inkább sietős léptekben legyalogoljam a megállót. Teljesen átalakult az utazási kultúrám, mióta gyerekem van.
Hogy mi változott?
Az egyszer biztos, hogy még sohasem örültem annak ennyire, ha valaki átengedi a helyét. Na persze nem nekem, hanem a gyereknek. Ugyanis szinte képtelen vagyok utánozni Sivát, tudjátok, azt a sokkarú istennőt. Mert ugye fognom kell egyszerre a megpakolt bevásárlószatyrot, a gyerek kismotorját, a táskámat, a laptopot és persze a gyereket. Szóval örülök neki, ha legalább a csemetét le tudom ültetni. Nem is beszélve arról, hogy így legalább nagyobb biztonságban van egy váratlan fékezésnél.
Nem annyira emlékszem, hogy milyen volt gyerekként tömegközlekednem a zsúfolt Budapesten, de mióta a gyerekekkel utazom, elkezdtem figyelni arra is, hogy mi van az ő magasságukban. És hát valljuk be, nincs könnyű dolguk. Pont a szemük előtt, hát… ö… hogy is mondjam, szóval jó sok feneket látnak, és szinte csak azokat meg lábakat, néha pedig iskolatáskákat. Utazásukat úgy képzelem, mint egy ügyességi számítógépes játékot, amelyben mindenféle, hirtelen felbukkanó akadályokat kell kerülgetniük, és ha kicsit elkalandoznak, akkor puff, már kapnak is egyet egy tornazsákkal. No persze nem szándékosan.
Utazás és haladás szempontjából biztosan én sem különböztem a gyerekeimtől. És csak most értettem meg, hogy ez valójában néha rém idegesítő. Kábé gyök kettővel haladunk előre a cél felé, közben pedig minden kőnél, bogárnál, fűcsomónál megállunk szemlélődni (mindegyikre jól rá is csodálkozik). Mivel a játszótéren jól kirohangálja magát (amit persze egy cseppet sem bánok), busszal kell hazamennünk, mert a sétához már túl fáradt. (Természetesen a buszra várakozás, felszállás, utazás, leszállás több időt vesz igénybe, mintha gyalogolnánk, de sebaj.)
Amikor együtt kell mennünk valahová, a fejemben azonnal megjelenik az útvonaltervező, amelyben máris bekapcsolom a szűrési feltételeket. Például, ha nyáron begyullad a torka, ki kell kapcsolnom a fagyizók a közelben feltételt, hogy még véletlenül se fájdítsam a kis szívét azzal, hogy a kedvenc cukrászdája mellett megyünk el a rekkenő hőségben. Karácsonykor általában a játékboltkereső funkciót veszem ki a listából, mert semmi kedvem a latyakos, sáros időben nézelődni a kirakatokat, és vagy százszor elmondani, hogy „most nem vesszük meg”. Tehát, ha megyünk valahová, bizony előfordul, hogy úgy alakítom az útvonalat, ahogyan éppen nekem tetszik.
Persze a gyerekeim tanítottak meg arra is, hogy mennyi érdekesség mellett sétálok el észrevétlenül, miközben rohanok dolgozni, bevásárolni, ügyeket intézni. Mert csak ők képesek a legmagasabb ablakban is meglátni a sütkérező macskát, kiszúrni az eső után felbukkanó szivárványt, észrevenni a mosolygó trolibuszvezetőt és az integető nénit a kertben.
Most viszont indulnom kell, mert sietek a gyerekért az oviba, hogy aztán együtt buszozzunk haza. Persze csak ha már kijátszotta magát a téren és a bevásárlást is elintéztük.
Vélemény, hozzászólás?