Sokat beszélünk arról, milyen nőként (és immár anyaként) a gyerek születése után visszamenni dolgozni. Arról azonban kevesebbet, hogy apaként milyen érzés visszatérni a munkába. Vajon nekik könnyebb vagy nehezebb?

Apaként meghatározó feladatom az anyagiak előteremtése a sarj testi-lelki-szellemi fejlődéséhez. Felmerült, hogy esetleg én megyek gyesre, végül nem így alakult, és azt hiszem, rendben van ez így, mert bár a konstans felügyeletet nyilván meg tudnám oldani, a szoptatásnál objektív akadályba ütközöm, és hát inkább anyatej mint tápszer. Dolgozom tehát. Kicsit többet, mint azelőtt.

Érdekes fintora a sorsnak, hogy amióta Boró velünk van, és legszívesebben nem mennék tőle el sehova, megszaporodtak a túlórák és a hétvégi munkavégzés. Az utóbbit magam vállaltam, némileg csökkentendő a lyukat a családi kasszán. Az előbbit az élet hozta, s mivel karriert is most kell építeni, marad a kötéltánc. Idő a gyerekre vagy pénz a gyereknek. Mi megegyeztünk, hogy az előbbi sokkal fontosabb, és igyekszem is ehhez tartani magam. De piszok nehéz. Azt is látom, hogy hogyan lehetne beleesni a klasszikus apai csapdába, hogy látástól mikulásig dolgozik az ember “Értük” és rémesen megsértődik, amikor “Ők” ezt nem értékelik, hanem inkább azt szeretnék, hogy időt töltsenek velük. Szerencsére nekem abszolút támogatásom van a lányoktól, amit maximálisan ki is használok. (Igazából nem egyszer túl is vállalom magam, aztán túlpörgök, hogy utolérjem a vállalásaimat, de még ezt is elnézik nekem, amiért rémesen hálás vagyok.) Az egészet sikerült valahogy közös célként definiálni. Én megteszem a magamét a munkahelyen, ők támogatnak otthonról, együtt vagyunk benne, mindenkinek kicsit nehéz, de együtt megyünk előre.

Az is nagy segítség, hogy sokat tudok otthonról dolgozni. Hétvégenként szinte mindig, és hétközben is van egy stabil napom. Ilyenkor könnyebb, mert ha végzek a munkával, egyből otthon vagyok (bár érdekes módon azért a „megérkezés” rituáléját ezekre a napokra is be kellett vezetni, hogy ne maradjon velünk a munka), és ha ellenállhatatlan szottyongathaték tör rám, akkor azonnal ráugorhatok a sarjra. Ebédet is kiválóan lehet főzni, ha az ember beleszámolja a munkatervbe az irodai munkáját. A legnagyobb plusz mégis a jelenlét. Igaz, hogy az ember csak félig van ott, hiszen dolgoznia kell, de félig azért ott van, és én például számos mérföldkőnél azért lehettem jelen, mert otthonról dolgoztam.

Aztán vannak azok a napok, amikor bemegyek az irodába. Ezek vannak többen, ami szerintem rendben is van, nem tudnék szakmailag fejlődni a nappaliban. Ugyanakkor viszont otthon hagyni a lányokat kegyetlenül nehéz. Olyan furcsa, kétszeresen rossz érzésem van nélkülük, a hiány és a lelkiismeret-furdalás keveréke. Mondjuk azért a vigyorért, amit hazaéréskor kapok, már majdnem megéri elmenni otthonról. Ráadásul behálózott világunkban elszakadnom is kevésbé kell, hiszen felhívhatom őket, ott a képük a telefonomban, a chatalkalmazásokon keresztül azonnal értesülök mindenről. Gyerek még úgy voltam, hogy simán lekerülhettünk a térképről, mire szülő lettem ez elképzelhetetlen, és visszanézve nem irigylem a szüleimet. Bár az is lehet, hogy akkor kevésbé aggódtak az emberek, mert nem volt elvárás az instant életjel.

Szóval nem könnyű megtalálni az egyensúlyt na! Már a család-munka relációban sem, és én diplomát is szeretnék. Van egy félkész, azt befejezhetném, de nem érdekel igazán. Van egy új szerelem, de azt még legalább egy évig nem tudom elkezdeni, plusz az anyagi vonzatai miatt kétszer is meggondolandó. Mire elkezdem, Boró másfél éves lesz, mire befejezem, majdnem öt. Jelen akarok lenni ezekben az években is, de vajon elég-e erre napi 24 óra?

Szerző: Kepes-Végh Ádám

Forrás: Apávávált blog


Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük